Már régóta szeretném megosztani veletek a következő tanmesét, amiben a bennünk lakó, soha el nem fogyó szeretetet egy terülj-terülj asztalkámhoz hasonlítja a szerző. A részletet Don Miguel Ruiz-A szeretet iskolája című könyvéből idézem.
"Képzeljük el, hogy ebédlőasztalunk igazi terülj-terülj asztalkám, amelyen bármely étel varázsütésre megjelenik. Többé nem kell aggódnunk az ennivaló miatt. A kimeríthetetlen bőség nagylelkűvé tesz, boldog-boldogtalannak osztogatjuk az ételt, és semmit nem várunk érte cserébe. Bárki jön jól tartjuk, pusztán azért az örömért, amit az ő boldogsága jelent. Házunk természetesen mindig tele lesz emberekkel.
Egy nap kopognak az ajtón. Amikor kinézünk látjuk, hogy egy ember áll ott, óriási pizzával a kezében.
-Látod ezt a pizzát?-kérdi, mélyen a szemünkbe nézve.-A tiéd, feltéve, hogy ezentúl engedelmeskedsz a parancsaimnak. Többé nem kell éhezned, ha azt teszed, amit mondok neked.
Ugye nem kétséges, hogyan reagálnánk? Csak csettintenünk kell, és terülj-terülj asztalkánkon sokkal finomabb pizza terem. Erre ez az ember felajánlja a pizzáját, ha ezentúl azt tesszük, amit ő mond. Minden bizonnyal így felelnénk neki:
